Józsa Fruzsina vagyok a természetes építészet és a fenntartható életmód gyakorlója.
Tapasztalataim és sokrétű tudásom révén egyedülállóan képes vagyok a vályogházak építésének funkcionális és művészi aspektusait ötvözni. Számomra a természet a legjobb tanár, és életutam bizonyítja, hogy az egyszerűség és az ökológiai tudatosság az igazi gazdagság forrása.
“Nekem is sikerül természetesen élnem.”
Józsa Fruzsina vagyok. 1985-ben születtem hazánk fővárosában. A gólya valószínűleg tüsszenthetett, ezért pottyanhattam oda a nagyvárosba a csőréből. Mindig is vonzott a természet. Rengeteget olvastam, kutattam: állatok szokásairól, történelemről, könyvtárak mélyére bújt néprajzi gyűjtéseket és sok minden mást, amiről úgy tartottam, lehet belőle tanulni – jót vagy rosszat.
Tinikoromban földvárakat, rég elhagyott malmokat és kunhalmokat kutatva sokat bolyongtam olyan területeken, ahol a madár sem jár. Mivel régész akartam lenni, a tájban a megtelepülés nyomait mindig is fürkész tekintettel kutattam. Feltűnt, milyen sok helyen és milyen sok módon éltek emberek. Arra jutottam, hogy ha ez nekik sikerült lényegesen kevesebb technikai háttérrel, nekem is sikerülhet természetesen élnem; tiszta, kevéssé bolygatott közegben.
“Kiköltözésem” akkoriban eléggé szokatlan cselekedet volt egy 18 éves lánytól, úgyhogy pillogtak rám nagyokat az emberek. Akkoriban szarvasgombásztam, kecskesajtot készítettem és elvégeztem egy szíjgyártó-nyerges iskolát – ami, mint utóbb kiderült, szíjgyártómesterem természetet tisztelő és szerves hozzáállása miatt sokat formált kis ökológiai lábnyomom kialakításán, természet törvényeit elfogadó szemléletemen.
Merész döntések - szabad élet
Első tanyámon számtalan kísérletet állítottam be, akarva-akaratlanul: növénytársulások átalakításáról, állatok természetes szelekciójáról, növények növekedéséről, utak, vizek járásáról, rágcsálók féken tartásáról és hasonlókról tartottam magamnak magániskolát. Tapasztalataim alaposan elemezve, a régebben és akkortájt olvasottakkal összevetve kezdett bennem összeállni az a kép, aminek következményeként a Szerves háztan című könyvemet a kezedben tarthatod, kedves olvasó.
Ahogy saját birtokra költöztem, legelső dolgom volt a skanzenekben megannyi változatban látott vályogot a kezembe venni: elhatározásomnak – miszerint kecskéket és tyúkokat szándékozom tartani – helyszínt teremtve egy paticsfalú, félig földbe süllyesztett házat építettem. Ekkor eszméltem rá, mennyire is érdekel engem ez az egyszerű és engedelmes anyag. Onnantól egyik kedvenc hobbim lett régi, omladozó vagy már összeomlott házak “szemlézése” elődeink építési módszereit böngészve, boncolgatva.
“Az ember bármit elérhet, ha igazán akarja.”
22-23 évesen hirtelen felindulásból jelentkeztem egy magyar népi gyógyász képzésre, ami nevezetesen Magfalván zajlott – az ott megélt kapcsolódásoknak köszönhetően az 1 év alatt, míg ott laktam, sok hogyan?-ra kaptam választ, és megerősödtem abban a hitben, hogy az ember bármit elérhet, ha igazán akarja.
Majd zöld mezőkre és tiszta vizű patakokra vágyva a nyugati gyepübe, az Őrségbe sodort a szél. Ott másfél évet éltem teljesen “primitív, civilizálatlan” körülmények között egy jurtában. Akkori ténykedésemet tesztként határoztam meg: kipróbáltam, milyen a technika vívmányai nélkül, amolyan kísérleti régészként élni. Tengernyi tanulsággal gazdagodtam. Kedvtelésem, az elhagyott házak elemezgetése megmaradt, és a vályogos tapasztalatszerzéseim szintén gyarapodtak.
A természetes élet gyökerei
Első fiam születése után egy göcseji tanyát tudhattam otthonomul a Zala folyó ártere felett. Itt találtam igazán rá az utamra: állatokat természetüknek megfelelően, a lehető legszabadabban tartani, a növényeket “minimál-invazív” módon termeszteni, épületeket a lehető legkevesebb munkából a lehető legközelibb építőanyagokból emelni és felújítani, vegyszer, hűtő- és más gépek nélkül élni: alapvetően megélni abból, ami a talpunk alatt terem.
Mivel sem itt, sem korábban nem volt a szó klasszikus értelmében vett munkahelyem, temérdek időm volt tapasztalataimat rendszerezni, elmélyíteni. Ezt én serényen végeztem is, míg nem elkerülő út építése miatt elhagytam ezt, az őskor óta folyamatosan lakott -ezért számomra különösen érdekes- helyet.
Új kapuk
Így kerültem hosszas keresgélést követően mostani lakóhelyemre, ahol elképesztő mennyiségű itthagyott szemét segített biztossá válni abban a hitben, hogy nem kívánok szemetet hagyni magam után. Ezen lakóhelyemet az addigi “világjárás” során szerzett ismereteim segítségével tudatosan formáltam.
Sokat fejlődtem a vágyak elengedésében, így határozott elképzeléseket nem akartam a tájra erőltetni, hanem inkább kapukat nyitottam és figyeltem, ki és mi jön be rajta. Hát, káprázatos gazdagság jött be a kinyitogatott kapukon – amiből azt is megtanultam, hogy “kérj és megadatik”, “aki mer, az nyer”, meg hogy “jó az Isten, jót ád” mondások mind maradéktalanul igazak.
“Kérj és megadatik”
Tulajdonképpen minden, amit szerettem volna, ami érdekelt, és az is, amiről utóbb tudtam meg, hogy mekkora kincs, “csak úgy” belehuppant az ölembe: ritka vadnövények költöztek legelőmre; monokultúrás sivatagként örökölt szántóföldem élő, lüktető televénnyé változott; disznókondám a lovaimmal együtt legelt, megéltem pénz nélkül fejlett cserekereskedelmi hálózatnak köszönhetően; házamat a saját kezemmel kizárólag helyben fellelt anyagokból építettem meleg otthonná; források, patak és tó mesélte nekem a természet törvényeit, és rengeteg sok szabadidőm maradt kedvteléseimnek élni, kézműveskedni, olvasni, kirándulni.
A vályog él és lüktet
Második fiam világra jöttét követően úgy határoztam, hogy eddig szerzett tapasztalataimat megosztom azokkal, akik “zölden” szeretnének élni. Eddigre sokrétű tudás birtokosává váltam, mivel nyomozási és kutatási “hóbortomnak” engedelmeskedve eljutottam oda, hogy a táj rendszereit, kívánságait és szabályait többé-kevésbé átláthatom. Sokféleképpen ismerkedtem a természettel; azt hiszem, elég rugalmas és alkalmazkodókész lettem ahhoz, hogy az adott helyzetben a hely-es megoldást meglássam és alkalmazni tudjam – illetve megoldásokat, mert a legtöbbször sok van belőlük.
Iskola híján kénytelen voltam vályogos tudásomat tapasztalati úton bővíteni. Talán még a statika állna a legközelebb ahhoz, amit a vályogházakról “összecsipegettem”, de ez sem: hiszen a vályog él, lüktet, lélegzik és kifúj, születik és meghal – a statikai tankönyvekből pedig erre nem találunk képletet.
Vályogházak kapcsán vallom magamat építésznek, generálkivitelezőnek, restaurátornak, lakberendezőnek, statikusnak, mérnöknek, környezettanulmány készítőnek, logisztikai szervezőnek és műszaki ellenőrnek – úgy, hogy papirosom egyikről sincs, és sajnos nem is lesz, mert az egyetemeken nem az Élet felől nézik az otthonokat – én pedig az Élet irányából szeretném látni a házakat, amikkel foglalkozom.
És vagyok annyira merész, hogy mindezen papíroknak hiányában mégiscsak leírom és előadom, amire a természetes házak természetét megfigyelve rájöttem, és amit fontosnak látok elmondani azoknak, akik ugyanúgy, mint jómagam, az Élet és a Természet felől, szervesen kapcsolódva óhajtanak a házukra tekinteni.
Olvasd el a szakmai életutamat is!